A ghánai nemzeti lobogót díszítő jelkép nyomán „fekete csillagoknak” becézett csapatban Michael Essien a vezér. Hogy a hétköznapokon az érte egy éve 38 millió eurót (10 milliárd 300 millió forintot!) fizető Chelsea-t erősítő középpályásé az első és az utolsó szó, azt a kölni aréna alagsorában is tapasztalhattuk: míg a társak sietve felpattantak a buszra, ő két angol újság, valamint a Nemzeti Sport kérdéseire felelgetett.

– Egy edzőmeccsen elért siker után is illik gratulálni, hát még most, hogy legyőzték Csehországot!
– A többiek nevében is köszönöm, remélem, ezzel a diadallal nemcsak Ghánának, hanem egész Afrikának örömet szereztünk! – villantotta ki hófehér fogsorát egy nagy mosoly kíséretében a találkozó legjobbjának választott futballista, aki lapunk tudósításában is 7-es osztályzatot kapott a játékára. – Csodálatos volt ez a kilencven perc.

– A lelátóról is úgy tűnt…
– Uraim, szórják a bókokat… Valóban jól játszottunk, de legyünk őszinték: a mérkőzés másként alakult volna, ha nem találunk be mindjárt az elején az ellenfél kapujába. Asamoah Gyan gólja a legjobbkor jött, mi megnyugodtunk, a csehek pedig kezdhettek idegeskedni.

– Annyi helyzettel, amennyit kidolgoztak, világbajnokságot lehetne nyerni.
– Az igaz, hogy számos lehetőséget elpuskáztunk, viszont ne feledjük: ki is kell alakítani ezeket a helyzeteket. A világ élvonalába tartozó Csehország ellen nem kevés ziccerünk volt, és ez azért a dicséretünkre válik.

– A kapufára lőtt büntető után sem akart nyugtatóért nyúlni?
– Akkor már nálunk volt az előny, a rivális védőjét kiállították, minden szinten fölénybe kerültünk, mi okom lett volna az aggodalomra?

 Mondjuk, egy Rosicky-villanás, és máris egy egy.
– Ez benne volt a pakliban, hiszen a futballban bármi megtörténhet, és mégis: egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy meg kell osztoznunk a pontokon. A már említett tizenegyest követően sem álltunk vissza, hogy őrizzük a vezetésünket, inkább mentünk előre, nyomás alatt tartottuk a cseheket, és ennek meg is lett az eredménye: a második gólunk mindent eldöntött.

– Csak a továbbjutást nem…
– Jó kis kalamajkát okoztunk, ugye? De ha nem haragszanak meg, engem nem az érdekelt, hogy már a második forduló után biztossá váljon, Olaszország és Csehország lép tovább. Ghána sorsa mindennél jobban izgatott.

– Nem zavarta, hogy a szakma Csehországot tartotta a találkozó favoritjának?
– A lényeg az volt, hogy mi, ghánai játékosok tudjuk, képesek vagyunk legyőzni az ellenfelet. Minden tisztelet megérdemel a cseh gárda, mert ahogy tíz emberrel küzdött, az példaértékű – még számunkra is.

– Azért ön is jó példával járt elöl: a mezőny legjobbja lett.
– Életem végéig büszke leszek erre a címre, de a csapatunkból bárkire voksolhattak volna.

– Ön kit emelt volna ki?
– Ghánát! Vagy Petr Cechet. A végén meg is súgtam neki, hogy kiválóan védett. Ahogy a Chelsea-ben szokott…

– Láttuk, vele cserélt dresszt a végén.
– Nem beszéltük meg, ám szerettem volna, ha az ő mezét viszem haza. Örülök, hogy Londonban olyan klubtársam van, mint Petr.

– Nem sajnálja, hogy nem rúgott gólt neki?
– Talán jobb is így. Haragudjon csak Gyanra és Muntarira…

– Mit gondol, a harmadik csoportkört követően is ennyire jókedvű lesz?
– Szeretném, ha hasonló hangulatban nyilatkozhatnék. Félreértés ne essék, nem csupán mókából és kacagásból áll az életünk, az edzéseken megfeszülünk azért, hogy egy-egy találkozó után mosolyoghassunk. Az Egyesült Államok ellen rettentően nehéz dolgunk lesz, nehezebb, mint az olaszok és a csehek ellen volt.

– Bizony, fordult a kocka: Ghána az esélyes.
– Jól hangzik. És talán így is van, de ezt a többieknek nem mondom… A lényeg az, hogy jussunk tovább, mert ezzel nemcsak Ghánának, hanem egész Afrikának szerzünk örömet.